Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A helyzet reménytelen, de nem súlyos

2014.02.21

 

Az előszobában még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörből. Arcára erőltette tegnapi levetett mosolyát és kilépett biztonságot adó közegéből a lépcsőházba.

 

A dohos aulát elhagyva, bőszen osztogatta elhasznált mosolyát a piacról hazabotorkáló nyugdíjasoknak. Furcsa mód működött. Elég volt a látszat ahhoz, hogy meggyőzze környezetét, miszerint… világában minden rendben van. Viaszos arccal élte túl napjait, hogy este végre újra légmentesen zárkózhasson gondolataiba. Titokzatosság lengte körül lényét. A külvilág nem látta sebezhetőségét és nem tudott félelmeiről sem.

 

Egykori magabiztosságát elméje feledésbe kényszerítette. A boldogság valahol nyomtalanul kihullott kezéből. Amikor bővelkedett benne, nem tudta milyen illékony és ritka dolog birtokában van. Kifogyhatatlannak tűnő optimizmusát senkitől sem sajnálta. Talán ez okozta vesztét. Hitt az embereknek és érdemtelenekben bízott meg. Nem ismerte az irigység fogalmát és annak következményeit. Legyűrték. Tőrt döftek lelkébe és magára hagyták. Begubózott. Mókuskerékben töltött napjaiban rutinszerűvé váltak mozdulatai. Csak az időjárás változása emlékeztette az idő múlására.

 

A megszokott úton sétált a garázs felé. Csodálta a környék fáit, az eső hagyta tócsák tükröződéseit. Magába szívta a hűvös illatot, amit a zápor maga után hagyott. Mellette, rohanó léptekkel indult a reggelt. Ő ráérősen haladt tovább, figyelmet sem véve minderről. Az ilyen percek adtak erőt a létezés folytatásához.

 

Ez a nap ismeretlen hangulatot hozott. Hirtelen ötlettől vezérelve már hívta is az irodát, hogy jelezze távolmaradását.

–Csak nem vagy beteg? – érdeklődött a túlvégen a hang.

–Dehogy, csak halaszthatatlan dolgom van.

Zsebre téve telefonját, elgondolkozott válaszán. „Halaszthatatlan? Igen. De mi az?” Nem törte tovább fejét, mert a buszmegállóhoz érve egy troli fékezett le mellette.

Kalandkedve legyőzte és húsz év után újra érintette lába a jármű lépcsőjét. Behajtogatta magát a tömegbe. Tömény testszaggal keveredett olcsó parfümök kavalkádja fogadta. "Semmi sem változott", mosolyodott el végre újra őszintén. Az egyetlen volt ezen a reggelen, aki örömmel zsúfolódott az orrfacsaró buszon.

 

A külváros felé tartott. Maga sem tudta hova, de nem is tervezett. Ismeretlen területre tévedt. Egy park keltette fel érdeklődését. Izgatottan tuszkolta át magát az ajtóig és szinte leesett a troliról, egyenesen egy pocsolyába. A nagy csobbanás beterítette. Fehér nadrágja térdig mintázódott a koszos víztől. Hatalmasat nevetve és nézett vissza a buszon maradtakra, kiknek hahotázását cseppet sem érezte kárörvendésnek. Inkább sajnálta, hogy megörökítetlen maradt filmbe illő jelenete. A fák felé indult. Lábujjai között érezte a karcoló szemcséket. Egy kisebb szökőkút sietett segítségére. „Nagyobb szerencse nem is érhetne”, nyugtázta magában, és már lépett is bele tűzpiros lakkszandáljával. A parkon át igyekvők lelassultak. „Már megérte eltéríteni magam”, nézett végig mosolygó közönségén. Kezét nyújtva, egy öltönyös férfi lépett felé, hogy átsegítse a szőlőkút magas káváján. A szemkontaktus mindent elárult.

– Holnap este, mit csinálsz? – invitálta randevúra az idegen.

 

– Ilyen hosszú távra nem tervezek – engedte el kezét a szárazra érve és hagyta magára a fiút… Tudta, hogy ma már semmi sem veheti el életkedvét…

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.