Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amikor a fagyi visszanyal...

2013.12.22

 

1229974_328793253931452_539102801_n.jpg

 

Bohókás, felhőtlen tinikor, amikor azt hiszed tiéd a világ…

Egy szőke, magas, visszafogott fiú, idétlen szemüveggel, aki még táncolni sem mert felkérni zavarában csak feszengett közelemben… megsajnáltam és engedtem, hogy hazáig kísérjen. Feloldódott és boldogan mesélt…

Búcsúzáskor, a következő hétvégi randi után könyörgött és biztosított, hogy a távolság sem akadály, mert hűséges típus. Mondjuk ebben biztos voltam. Nem sok kísértés érhette a lányok irányából. Búcsú puszit akart adni, de én megelőzve megcsókoltam. Meglepődött, majd annyira mohó lett, hogy közben alig tudtam visszafojtani nevetésemet. Esetlenül habzsolt. Óráknak tűnt, mire szabadulni tudtam szájától.

Többet úgysem látom. Egy hétig legalább boldog lesz, gondoltam…

El is felejtettem létezését, mígnem sok év elteltével fájós foggal rohantam az éjszakai ügyeletre. A kivilágított folyosón néma csend. A váró üresen. Visszhangzó léptem a félelmet csak fokozta bennem. Remegve zörgettem be az ajtón… és ő nyitotta ki… orvosi köpenyben. Ugyanaz a srác volt. Nem látszott rajta évtizednyi változás. Még szemüvege formája sem lett más…

Megismert, félénk „sziá”-t köszönt. Azt nem tudom melyikünk döbbent meg jobban ettől a találkozástól… de fogam azonnal elfelejtette a fájdalmat. Most ő hozott zavarba engem. Egy elfojtott „sziá”-t tátogtam, és hangos kopogás közepette menekülésbe kezdtem.

- Gyere vissza! – szólt utánam, de ezt hallanom sem szabadott volna, mert már kiléptem az utcára. Még az ajtó is ellenem volt. A becsapódást lassító kar szorult, nem csukódott olyan gyorsan vissza, ahogy szerettem volna.

 

Nem gondolhatta komolyan, hogy hagyom turkálni a számban!? - tört rám a nevetés és az emlékek - Lehet, hogy annak idején nem is rosszul csókolt, csak a fogaim állapotát mérte fel?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.